Storck nagy húzása, Kleinheisler nagy gólja – és némi szerencse

Az 1986-os mexikói világbajnokság volt az utolsó nagy nemzetközi esemény, amelyen a magyar férfi felnőtt labdarúgóválogatott részt tudott venni. Egyszer, 1997-ben, nagyon közel kerültünk egy újabb világbajnoksághoz, ám annak a pótselejtezőnek nagyon csúnya vége lett: összesítésben 12-1 arányban maradt alul Csank János együttese Jugoszláviával szemben. Azóta viszont még a pótselejtező sem jött össze - egészen mostanáig. Norvégia ellen azonban nem Magyarország (volt?) a favorit. Mint ahogy az oslói találkozónak sem.

Az új lendületet és hitet hozó Dárdai Pált a válogatott élén váltó Bernd Storck szövetségi kapitány rendkívül sok kritikát kapott a nyögvenyelős, néha hitetlennek tűnő és a kockázatot kerülő játék miatt. Ám ő mit sem törődve ment előre a maga útján, Oslóban pedig Lang Ádám és Kleinheisler László személyében két olyan játékost is a kezdőbe nevezett, aki korábban alig - illetve egyáltalán nem játszott a selejtezősorozatban.

Norvégia erősen kezdte a találkozót, a 4. percben Per Skjelbred 14 méteres lövésénél Király Gábornak bizony hatalmasat kellett védenie, hogy a léc alól kiüsse a labdát. Az első percek viharai után elültek a norvég rohamok, Magyarország fokozatosan kiegyenlítetté tudta tenni a játékot. A küzdelem és a biztonsági játék dominált, amikor a 26. percben Elek Ákos passzolt Kleinheislerhez, a Videoton 21 éves középpályása pedig 16-17 méterről, jobbról kapura fordult és célba vette a hosszú sarkot. Lövése nem volt védhetetlen, ám szerencsére Ørjan Nyland csak belekapni tudott a labdába, amely így a kapuban kötött ki!

Storck rengeteg kritikát kapott a magyar sajtótól, mondván Kleinheisler eddig egyetlen percet sem játszott idén klubcsapatában a bajnokságban, mit keres akkor a válogatottban. (Itt jegyeznénk meg, összességében is csak 42 magyar élvonalbeli meccs és 4 gól van a háta mögött). A német azzal védekezett, ismeri a játékost az utánpótlás-válogatottból és tudja, mire képes. Kleinheisler pedig meg is mutatta!

A bekapott gól után a norvégok nem tudtak felpörögni, ami nagymértékben annak is tudható be, hogy a magyar csapat rendkívül szervezetten, lelkesen, önfeláldozóan és koncentráltan védekezett. Remekül bizonyítja ezt, hogy Királynak csak egyszer kellett komolyabban játékba avatkoznia, ám Alexander Søderlund lövését könnyedén védte lábbal. Az újabb gólhoz inkább Magyarország állt közelebb, amikor a félidő ráadásában Elek fejelt kapu fölé mintegy három méterről.

A szünet után aztán a magyar csapat teljesen feladta a támadások lehetőségeit és a biztonsági játékra koncentrált csupán. Nem egyszer fordult elő, hogy Gera Zoltán vagy akár Németh Krisztián becsúszva tisztázott a saját tizenhatosa előterében, de a védekezésből még Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám is kivette a részét. Mi több, a félidő első helyzete Dzsudzsák előtt adódott, aki némi hezitálás után éles szögből lőtt, Nyland pedig javíthatott valamit a gólnál elkövetett hibáján.

Egy idő után aztán egyre nagyobb lett a hazai nyomás, ami a helyzetek számában is kezdett megmutatkozni. Előbb Guzmics Richárd hibája után Søderlund bombázott kapu fölé, majd egy szöglet után Király kiejtette a labdát, de Fiola Attila jó helyen állt és a gólvonalról tisztázott.

Storck remekül megszervezte a magyar védelmet, a magas emberek, mint Kádár Tamás, Lang, Guzmics vagy akár Gera viszonylag könnyen kifejelték a norvégok beíveléseit - és szerencsére az északiak gyakran küldözgették be a levegőben a labdákat. Amikor távoli lövésekkel próbálkoztak - főleg még a szünet előtt -, a labdák akkor is rendre elakadtak egy-egy blokkoló védőben. Az egyéni hibákat, hiányosságokat csapatként tudták kompenzálni a játékosok. És némi szerencsével! A 88. percben ugyanis egy újabb megingást követően Stefan Johansen lőtt kapura, Király lábbal védett, a labda Pål Helland elé került, aki a lécre fejelte azt néhány méterről, szemben az üres kapuval!

Bravúrgyőzelem volt ez a javából, még akkor is, ha kellett hozzá némi szerencse. Amint azt Storck a meccs után elmondta, távolról sem nyertük még meg azonban a pótselejtezőt. Felmerül persze a kérdés, miért nem lehetett így játszani például Románia vagy Észak-Írország ellen is... ám most inkább adjuk meg Cézárnak ami Cézáré: Das war stark, Herr Storck!